Érettségi Ének-zene cheat sheet

A kottavonal öt vonalból áll; a violinkulcs (G-kulcs) a második vonalat g¹-nek jelöli, a basszuskulcs (F-kulcs) a negyedik vonalat f-nek.

A hangjegyek értéke: egész (1), fél (1/2), negyed (1/4), nyolcad (1/8), tizenhatod (1/16); a pont a hangjegy értékét felével növeli.

Ütemmutató: a felső szám az ütemenkénti egységek száma, az alsó azt adja meg, milyen hangérték az egység (pl. 6/8 = hat nyolcad).

Egyszerű ütem: 2/4, 3/4, 4/4; összetett ütem: 6/8, 9/8, 12/8, ahol az egység pontozott hangérték.

A dúr skála szerkezete: egész-egész-fél-egész-egész-egész-fél; a természetes mollé: egész-fél-egész-egész-fél-egész-egész.

Kvintkör: a kereszt (#) a kvint felfelé lépésnél jelenik meg (G, D, A, E, H, Fisz), a bé (b) lefelé (F, B, Esz, Asz, Desz).

Hangközök: kis- és nagyterc (3, illetve 4 félhang), tiszta kvint (7 félhang), tiszta kvart (5 félhang), kis- és nagyszext (8, illetve 9 félhang).

Hármashangzat: dúr = nagyterc + kisterc, moll = kisterc + nagyterc, szűkített = kisterc + kisterc, bővített = nagyterc + nagyterc.

Moduláció: új előjegyzés vagy alterált hangok jelzik a hangnemváltást; a párhuzamos moll azonos előjegyzéssel, kisterc távolságra van.

A partitúra szólamrendje: fafúvósok felül (fuvola, oboa, klarinét, fagott), majd rézfúvósok, ütők, végül vonósok.

A vonóskar felülről: I. hegedű, II. hegedű, brácsa, cselló, nagybőgő; a cselló és bőgő gyakran egy vonalon, oktávkettőzéssel.

A zongoraszólam két vonalon: felső violinkulcs (jobb kéz), alsó basszuskulcs (bal kéz); a nyolcad- és tizenhatod-szárak összekötése ütemrészeket jelez.

Témabelépés felismerése: a téma első megszólalása után gyakori a válasz (kvinttel feljebb vagy kvarttal lejjebb), a fugában szólamonként.

Dinamikai jelölések: p, mp, mf, f, crescendo (<), diminuendo (>); a sforzato (sfz) egyetlen hang kiemelt erősítése.

Tempójelzések: Adagio, Andante, Moderato, Allegro, Presto; a metronómszám (pl. negyed = 120) percenkénti egységet ad.

A kottakép alapján a hangnem az előjegyzésből és a záróhangból állapítható meg; a darab zárlata gyakran az alaphangra épül.

Formai jelölés: A-B-A (da capo), A-B-A-C-A (rondó), téma-variáció; a visszatérés a kezdőtémát változatlanul vagy variálva hozza.

A magyar népdal gyűjtésének úttörői: Erdélyi János, Kriza János, Bartók Béla, Kodály Zoltán; a rendszerezés Kodály nevéhez fűződik.

Népdalcsoportok: sirató, keserves, lamentáló, párosító, lakodalmas, táncdal, katonadal, betyárdal, pásztordal.

A régi stílus jellemzője: ereszkedő dallamvonal, öt- vagy több szótagú sorok, gyakran pentaton hangsor (pl. d¹-h-a-g-e).

Az új stílus: architektúrás (ív) dallamvonal, négy szótagos ütemek, visszatérő utolsó sor (pl. „A-B-B-A” sorvégződés).

A magyar népdal hangsora gyakran pentaton (dó-ré-mi-szó-lá), de előfordul hétfokú (dúr, moll) és régi egyházi hangsor is.

Népzenei hangszer: duda, citera, furulya, tekerő, cimbalom, hegedű, brácsa, nagybőgő (a cigányzenekar összeállítása).

Bartók és Kodály gyűjtése 1905-től indult; Bartók a fonográffal rögzített, és a népzenét saját kompozícióiba építette.

A verbunkos a 18–19. századi toborzó tánczene; jellemzője a lassú és friss rész, a cimbalom és a cigányzenekar szerepe.

A magyar népdal szövege gyakran négy vagy nyolc soros, szótagszáma 6/6/6/6 vagy 8/8/8/8 lehet; a sorvégek rímelhetnek.

A gregorián ének egyszólamú, kíséret nélküli liturgikus ének; nyelve latin, a szöveg elsődleges a dallamnál.

A dallamvezetés a szöveg természetes hangsúlyához igazodik; a szillabikus (egy hang–egy szótag) és melizmatikus (sok hang–egy szótag) ének közti különbség alapvető.

A hangrendszer nyolc egyházi hangnemből áll (protus, deuterus, tritus, tetrardus, autentikus és plagális változatban).

A mise állandó részei: Kyrie, Gloria, Credo, Sanctus, Benedictus, Agnus Dei; a proprium a naphoz kötött tételekből áll.

A zsoltározás hangsémája a tónus; a zsoltárverseket a tónus és a flexa, mediatio, terminatio tagolja.

A himnusz strófikus, szillabikus ének; a szekvencia a Kyrie utáni költői betoldás, az antifóna a zsoltár előtti és utáni refrén.

A gregorián kottaírás előzménye a neuma, később a vonalrendszeres kvadratnotáció; Guido d'Arezzo nevéhez fűződik a szolmizációs szótagok rendszere.

A gregorián ének a későbbi európai zeneszerzés alapja: a mise és a motetta témái gyakran gregorián dallamokból származnak.

A reneszánsz polifónia jellemzője az imitáció és a cantus firmus; a motetta és a mise a legfontosabb vokális műfajok.

A madrigál világi, több szólamú vokális műfaj, szövegfestéssel (madrigalizmus); a reneszánsz világi zenéjének csúcsa.

A barokk zene jellemzője a basso continuo, a koncertáló stílus, a hangnemközpontúság és a dinamikai lépcsőzetesség.

A barokk műfajok: opera, oratórium, kantáta, concerto grosso, szólóverseny, szvit, fúga, prelúdium.

A fúga szerkezete: téma (dux), válasz (comes), kitérő rész, strette; a szólamok egymás után lépnek be.

A concerto grosso a concertino (szólistacsoport) és a ripieno (zenekar) szembeállítására épül; a szólóversenyben egy hangszer áll szemben a zenekarral.

A szvit tánctételei: allemande, courante, sarabande, gigue, közte opcionális tételek (menüett, gavotte).

A barokk zenei formák: da capo ária (A-B-A), francia nyitány (lassú-pontozott–gyors), olasz nyitány (gyors-lassú-gyors).

A szonátaforma: expozíció (téma, átvezetés, melléktéma, zárótéma), kidolgozás, visszatérés (repriz), kóda.

A klasszikus szimfónia négytételes: I. szonátaforma, II. lassú (dalforma vagy variáció), III. menüett (később scherzo), IV. rondó vagy szonátaforma.

A vonósnégyes összeállítása: két hegedű, brácsa, cselló; Haydn alakította ki a műfaj klasszikus formáját.

Haydn művei: 104 szimfónia, „Teremtés”, „Évszakok” oratóriumok, vonósnégyesek; a „Húrok negyedikje” és a „Búcsú” szimfónia programzenei elemeket tartalmaz.

Mozart: „Figaro házassága”, „Don Giovanni”, „A varázsfuvola” operák; Requiem; 41 szimfónia, zongoraversenyek.

Beethoven: 9 szimfónia, 32 zongoraszonáta, 16 vonósnégyes; a IX. szimfónia zárótételében az „Örömóda” kórusrész.

A klasszikus zenekar összeállítása: vonósok, fafúvósok (2 fuvola, 2 oboa, 2 klarinét, 2 fagott), rézfúvósok (2 kürt, 2 trombita), üstdob.

A klasszikus zenei formák: variáció, rondó, dalforma (A-B-A), szonáta; a témák gyakran periodikusak, 4+4 ütemes szerkezetűek.

A romantika jellemzője az érzelmi kifejezés, a programzene, a hangszerelés gazdagodása és a formák fellazulása.

A programzene: Berlioz „Fantasztikus szimfónia”, Liszt „Szimfonikus költemények”, Muszorgszkij–Ravel „Egy kiállítás képei”.

A dalciklus és a Lied: Schubert „Téli utazás”, „A szép molnárlány”; Schumann „Dichterliebe”.

A nemzeti iskolák: orosz (Glinka, „Ötök”: Balakirev, Muszorgszkij, Borogyin, Kjuí, Rimszkij-Korszakov), cseh (Smetana, Dvořák), lengyel (Chopin).

Magyar vonatkozás: Liszt Ferenc (rapszódiák, „Les Preludes”), Erkel Ferenc („Bánk bán”, „Hunyadi László”), Mosonyi Mihály.

A romantikus opera: Verdi („Aida”, „Rigoletto”, „Traviata”), Wagner („A nibelung gyűrűje”, vezérmotívum-technika), Puccini („Bohémélet”, „Tosca”).

A romantikus zenekar bővülése: pikoló, angolkürt, basszusklarinét, kontrafagott, 4 kürt, 3 trombita, 3 harsona, tuba, ütőhangszerek.

A zongorairodalom: Chopin (nocturne, mazurka, etűd), Liszt (transzcendentális etűdök, magyar rapszódiák), Brahms (intermezzók).

Az impresszionizmus: Debussy és Ravel; jellemzője az egész hangú hangsor, a színes hangszerelés és a szabad forma.

Az expresszionizmus: Schönberg és a második bécsi iskola; a tizenkétfokúság (dodekafónia) és a szerializmus alapja.

A tizenkétfokú technika: a kromatikus hangsor minden hangja egyszer szerepel a sorbeli alapformában; tükör-, rák- és transzpozíciós alakok.

Neoklasszicizmus: Sztravinszkij („Pulcinella”, „Szimfónia zsoltárok”), Bartók egyes művei; a barokk formák felelevenítése.

A magyar 20. századi zene: Bartók („Concerto”, „A csodálatos mandarin”, „Kékszakállú herceg vára”), Kodály („Psalmus Hungaricus”, „Háry János”).

Az újabb irányzatok: elektronikus zene, konkrét zene, aleatorika (Cage), minimalizmus (Reich, Glass), spektrális zene.

A 20. századi ütőhangszeres és vegyes összeállítású kamarazene terjedése; a zenei grafika és a nyitott forma megjelenése.

A 21. századi zene jellemzője a digitális technológia, a multidiszciplináris előadás és a filmzene önálló műfajjá válása.

Liszt Ferenc (1811–1886): zongoravirtuóz, a szimfonikus költemény megteremtője, a weimari zenei élet szervezője.

Erkel Ferenc (1810–1893): a magyar nemzeti opera megalapítója, a „Hunyadi László” és a „Bánk bán” szerzője, a Himnusz zenéjének komponistája.

Bartók Béla (1881–1945): népzenekutató, a „Kékszakállú herceg vára”, „A fából faragott királyfi”, „Concerto” szerzője.

Kodály Zoltán (1882–1967): zenepedagógiai módszer (Kodály-módszer), „Psalmus Hungaricus”, „Háry János”, „Székely fonó”.

Dohnányi Ernő: zongoraművész, zeneszerző, a budapesti Zeneakadémia vezetője; „Variációk egy gyermekdalra”.

A magyar zenei élet intézményei: Zeneakadémia (1875), Magyar Állami Operaház (1884), Nemzeti Filharmonikusok, MTA Zenetudományi Intézet.

Kortárs magyar zeneszerzők: Kurtág György, Ligeti György, Eötvös Péter, Jeney Zoltán, Sáry László.

A magyar népzene és a műzene kapcsolata: Bartók és Kodály kompozícióiban a népdal gyakran tematikus anyag, nem idézet.

A helyes éneklés alapja a légzés: rekeszizom-vezérelt belégzés, a levegő egyenletes adagolása a hangzáson át.

A hangképzés három rezonanciaterülete: mellkas, szájüreg, fejhang; a hangmagasságot a gége izmainak feszültsége és a levegőnyomás szabályozza.

A tiszta intonáció ellenőrzése: hangköz éneklése zongorával, majd a hang visszaéneklése; a kvint és az oktáv a legkönnyebben ellenőrizhető.

A ritmus gyakorlása: ütésre való tapsolás, majd szótagolás (tá, ti-ti, tá-á); a metronóm tempója a darab tempójelzéséhez igazodik.

A szolmizáció (dó, ré, mi, fá, szó, lá, ti) a relatív hallásfejlesztés eszköze; a kézjelek Kodály nevéhez fűződnek.

A kóruséneklés alapelvei: egységes légzés, egységes hangszín, a szólamok egymásra figyelése, a karmester jelzéseinek követése.

A hangszeres játék alapja a helyes testtartás, a kéz- és ujjtartás, valamint a fokozatos, lassú tempójú gyakorlás.

A zenei memória fejlesztése: rövid motívumok visszaéneklése, dallam folytatása, a forma (A-B-A) felismerése hallás után.

Hallás utáni elemzés lépései: a műfaj és az előadói apparátus azonosítása, a forma felismerése, a tempó és a dinamika leírása.

A téma és a motívum megkülönböztetése: a motívum a legkisebb értelmes dallami-ritmikai egység, a téma ennél nagyobb, önálló zenei gondolat.

A hangnem meghatározása hallás után: a záróhang és a domináns-tonika viszony alapján; dúr és moll megkülönböztetése a terc hangközről.

A zenekari hangszerek felismerése hangszín alapján: vonósok (hegedű, brácsa, cselló), fafúvósok (fuvola, oboa, klarinét, fagott), rézfúvósok.

A forma felismerése: ismétlődő rész (A-B-A), rondó (A-B-A-C-A), variáció (téma és változatok), szonátaforma.

A tempó és a karakter leírásához használható szókészlet: lassú, élénk, táncos, ünnepélyes, sóhajtó, menetelő.

A dinamika és a hangszerelés összefüggése: a crescendo gyakran a zenekar teljes hangzásának fokozásával valósul meg.

A zenei példa azonosítása: a szerző, a műfaj és a keletkezés kora (reneszánsz, barokk, klasszicista, romantikus, 20. századi) együtt adja a választ.

A hangrendszer: hét alaphang (C, D, E, F, G, A, H), a félhangok E–F és H–C között vannak.

A hangközök számítása: a hangok közötti félhangok száma határozza meg a hangköz minőségét (pl. nagyterc = 4 félhang).

A hangnemek viszonya: párhuzamos moll (azonos előjegyzés), névrokon moll (azonos alaphang), domináns (kvinttel feljebb).

A hármashangzat fordításai: alaphelyzet, szext (első fordítás), kvartszext (második fordítás).

A zenei forma elemei: motívum, téma, periódus, mondat; a periódus két mondatból áll, gyakran kérdés-felelet viszonyban.

A moduláció és a kitérés: a kitérés ideiglenes hangnemváltás, a moduláció végleges; mindkettőt alterált hangok jelzik.

A ritmus és a metrum: a metrum az ütem alapegysége, a ritmus a hangok időtartamának elrendezése.

A dinamika és az artikuláció jelölése: legato (kötött), staccato (rövid), tenuto (kitartott), marcato (hangsúlyos).