Érettségi Ének-zene key terms

A hangok magasságát, hosszúságát és időbeli elhelyezkedését ötvonalon rögzítő írásos jelrendszer, amely a zenemű előadásához szükséges információkat hordozza.

A kottavonal elejére írt G-kulcs, amely a második vonalat g1-nek jelöli ki; a magasabb hangfekvésű szólamok, dallamhangszerek olvasásának alapja.

Az F-kulcs jele, amely a negyedik vonalat f-nek rögzíti; a mélyebb szólamok, a basszus és a mélyhangszerek kottájában használatos.

A kottavonalon vagy vonalközben elhelyezett jel, amely egy adott zenei hang magasságát és kottafej formájában annak ritmusértékét is kifejezi.

A zenei idő egyenlő részekre osztott egysége, amelyet ütemvonalak határolnak; az ütemmutató adja meg, hány alapegység alkot egy ütemet.

A kotta elején álló tört alakú jelzés, amely megmondja, milyen ritmusérték az alapegység és hány ilyen egység tölt ki egy ütemet.

Ritmusjelenség, amikor a hangsúly a természetes ütemrészről a gyenge ütemrészre vagy a következő ütemre tolódik el, feszültséget keltve a lüktetésben.

A hangok időbeli elrendeződésének rendszere, a hosszú és rövid értékek, valamint a hangsúlyok szervezett mintázata egy zeneművön belül.

A hangok meghatározott elv szerint, általában emelkedő vagy ereszkedő rendben sorba állított készlete, amely egy darab dallam- és harmóniavilágának alapját adja.

Olyan hétfokú hangsor, amelynek harmadik és negyedik, valamint hetedik és nyolcadik foka között félhang, a többi szomszédos fok között egészhang van; derűs, nyitott jelleget tulajdonítanak neki.

Olyan hétfokú hangsor, amelynek második és harmadik, valamint ötödik és hatodik foka között félhang áll; természetes, harmonikus és dallamos változata ismert, komorabb színezet jellemzi.

Két hang magasságbeli távolsága, amelyet a közöttük lévő hanglépések számával és minőségével (tiszta, kis, nagy, bővített, szűkített) fejezünk ki.

Három, egymástól terc távolságra fekvő hangból álló akkord; lehet dúr, moll, szűkített vagy bővített attól függően, milyen tercek építik fel.

Egy akkord szerepe a tonalitáson belül: tonika, szubdomináns vagy domináns minőségben; ezek együttese szervezi a klasszikus harmóniai folyamatot.

Zenei mondat vagy szakasz lezáró fordulata, amelyben a harmóniai feszültség feloldódik; leggyakoribb formája a dominánsról tonikára lépő zárlat.

Rövid, jellegzetes dallami vagy ritmikai mag, amely egy mű építőköveként ismétlődik, variálódik és fejlődik, összetartva a nagyobb formát.

Egy zenemű nagyobb, önállóan felismerhető dallami egysége, amelyre a forma épül; a klasszikus művekben gyakran két vagy több témára épül a szerkezet.

Nagyzenekarra írt, általában négy tételes hangszeres műfaj, amelyben a klasszikus kortól a tételek tempója és jellege szabályos rendet követ: gyors, lassú, táncos, gyors.

Egyetlen, programzenei tartalmat kifejező zenekari tétel, amelyet rendszerint irodalmi vagy képi ötlet ihlet; Liszt Ferenc nevéhez fűződik a műfaj kialakítása.

Olyan hangszeres zene, amely zenén kívüli történetet, képet vagy gondolatot jelenít meg, gyakran a mű címében vagy kísérőszövegében megadott program alapján.

A nyugati egyház egyszólamú, kíséret nélküli liturgikus éneke latin nyelven, amelyet szabad, nem ütemhez kötött ritmus és a szöveghez simuló dallamvezetés jellemez.

A középkori egyházi zene nyolc, illetve később tizenkét hangsorrendszerének egyike, amelyet a záróhang és a jellegzetes hangkészlet határoz meg.

A gregorián ének díszítő, több hangból álló dallamfordulata egy szótagra, amely a liturgikus szöveg kiemelését és ünnepélyességét szolgálja.

A reneszánsz világi, több szólamú énekes műfaja, amelyben a zene igyekszik visszaadni a vers hangulatát és értelmét; a szöveg és zene kapcsolata itt válik hangsúlyossá.

Többszólamú, általában vallásos énekes műfaj, amelynek szövege latin nyelvű; a reneszánszban imitációs polifónia, később hangszerkíséret is jellemzi.

Több, egymástól függetlenül vezetett dallamszólam egyidejű megszólalása, amelyben a szólamok egyenrangúak, szemben a dallamot kísérettel kísérő homofóniával.

A barokk polifónia csúcsformája, amelyben egy rövid téma szólamszerűen, egymás után lép be különböző hangnemekben és szólamokban, szigorú szerkesztés mellett.

A barokk zene állandó kísérő szólamcsoportja, amelyet basszushangszer és harmónia hangszer (például csembaló) alkot; a basszus fölött jelzett számok adják a harmóniákat.

Több tételes hangszeres műfaj, amelynek tételei különböző karakterű, gyakran táncos tételek; a barokk szvitben a német, francia és olasz táncok sorakoznak.

Egy zenemű önálló dallamvonala vagy hangszercsoportja, amelyet külön előadó vagy előadócsoport játszik; a kórusban a szoprán, alt, tenor és basszus szólamot jelenti.

A szájhagyományban élő, szerző nélküli, jellemzően egyszólamú ének, amelynek szövege és dallama együtt hagyományozódik; a magyar népzene legfontosabb műfaja.

Egy közösség hagyományos, szájhagyomány útján terjedő zenéje, amely szorosan kötődik az adott nép életmódjához, szokásaihoz és ünnepeihez.

Öt hangból álló hangsor, amelyben nincsenek félhangok; a magyar népdalok jelentős része ebben a hangkészletben mozog, gyakran ereszkedő dallamvonallal.

A népzenei anyag tudatos felhasználása műzenében: a szerző népdalokat idéz, feldolgoz vagy azok stílusában komponál, mint Bartók és Kodály műveiben.

A 18-19. századi magyar tánczene jellegzetes stílusa, amelynek ritmusában a pontozott lüktetés és a cifrázott dallamvezetés uralkodik; a magyar nemzeti zene egyik forrása.

A 19. századi magyar népies műdal, amelynek szerzője gyakran ismert, és amely a verbunkos stílus jegyeit ötvözi egyszerű, énekelhető dallammal.

Több énekesből álló együttes, amely szólamokra oszlik; lehet egynemű vagy vegyes kar, és felléphet hangszerkísérettel (a cappella nélkül is).

Hangszerkíséret nélküli, kizárólag énekhangra előadott zene; a kórusirodalomban különösen a reneszánsz és a romantika alkotásai között gyakori.

Az együttes előadását irányító zenész, aki a tempót, a belépéseket és a dinamikát kézjelekkel vezérli, és a próbákon kialakítja a mű előadásmódját.

A hang erősségének fokozatait és változásait jelölő zenei kifejezőeszköz, amelyet a kottában betűjelek (például p, f, crescendo) rögzítenek.

A zenei előadás sebessége, amelyet a kottában olasz szakkifejezések (például allegro, andante) vagy metronómszám jelölnek meg.

A zenemű megszólaltatása, amelyben az előadó a kotta jeleit értelmezve formálja a tempót, a dinamikát, a hangsúlyokat és a karaktert.