Érettségi Philosophy cheat sheet

A filozófia szó eredete: görög philosophia = a bölcsesség szeretete; Püthagorasznak tulajdonított terminus.

A filozófia fő ágai: metafizika (lételmélet), ismeretelmélet (gnoszeológia), etika, logika, esztétika, politikai filozófia.

A metafizika kérdései: mi létezik? mi a valóság természete? (ontológia: a létező mint létező vizsgálata).

Ismeretelmélet: a tudás természete, forrása, határai; központi fogalma a igazolás (justification) és az igazság.

Etika: erkölcsi értékek, normák, cselekvés helyessége; metaetika a moralitás nyelvi és logikai elemzésével foglalkozik.

Logika: az érvényes következtetés formáinak tudománya; megkülönböztet deduktív (szükségszerű) és induktív (valószínűségi) következtetést.

Filozófiai módszer: fogalmi elemzés, érvelés, ellenpélda, gondolatkísérlet; a filozófia nem empirikus kísérletekkel, hanem érvekkel dolgozik.

A filozófia és a tudomány viszonya: a filozófia a tudomány előtti/reflektív kérdéseket tesz fel; a tudományfilozófia a tudományos módszert vizsgálja.

Szakaszok a filozófia történetében: ókori, középkori, újkori, 19. századi, 20. századi és kortárs; a korszakolás vitatott, de didaktikailag hasznos.

Milétoszi iskola: Thalész (víz = arkhe), Anaximandrosz (apeiron = határtalan), Anaximenész (levegő = arkhe).

Hérakleitosz: minden változik (panta rhei); a logosz mint a világ rendező elve; a tűz az arkhe.

Parmenidész: a lét van, a nemlét nincs; a változás illúzió; az érzékelés és az ész ellentéte.

Démokritosz atomizmusa: valóság = atomok + üresség; a minőségek konvencionálisak, csak az atomok és ür valósak.

Platón ideatana: két világ (ideák világa és érzéki világ); az idea örök, változatlan, tökéletes minta; a lélek halhatatlan.

Platón barlanghasonlata: a megismerés fokozatai az árnyképektől az ideákig; a filozófus feladata a visszatérés és nevelés.

Arisztotelész: forma és anyag (hülemorfizmus); a négy ok (anyagi, formai, ható, cél); a létezők kategóriái; a középút erénye.

Hellenizmus: epikureizmus (öröm = testi fájdalom és lelki nyugtalanság hiánya), sztoicizmus (a logosz szerinti élet, apatheia), szkepticizmus (epoché, a vélemény felfüggesztése).

Neoplatonizmus: Plotinosz; az Egy (hen) az első elv, belőle árad ki az Értelem és a Lélek; a visszatérés az Egyhez.

Patrisztika: Augustinus (354–430); hit és értelem viszonya: „hiszek, hogy megértsem”; az idő mint a lélek kiterjedése.

Skolasztika: Anzelm (ontológiai istenérv: Isten mint a legnagyobb gondolható létező), Aquinói Tamás (öt istenérv, hit és ész harmóniája).

Egyetemek és a skolasztikus módszer: quaestio, disputatio, sic et non; a tekintély és az ész együttes használata.

Nominalizmus (Ockham): az univerzálék nem valóságos dolgok, hanem nevek; Ockham borotvája: a szükségtelen entitásokat nem szabad szaporítani.

Reneszánsz: antropocentrizmus, a természet és az ember felfedezése; Machiavelli (A fejedelem) a politika autonómiája a moráltól.

Reneszánsz természetfilozófia: Kopernikusz heliocentrizmusa, Giordano Bruno végtelen világegyeteme, Galilei matematikai természetleírása.

Humanizmus: Erasmus, Morus Tamás (Utópia); az oktatás és a klasszikus szövegek újraértékelése.

Újplatonikus és misztikus áramlatok: Cusanus (a tudás tudatlansága), a végtelen mint filozófiai probléma.

Descartes: módszeres kétely, cogito ergo sum; dualizmus (res cogitans és res extensa); Isten létének bizonyítása.

Spinoza: egyetlen szubsztancia (Deus sive Natura), panteizmus; minden szükségszerű, a szabadság a szükségszerűség belátása.

Leibniz: monászok (egyszerű, oszthatatlan szubsztanciák), előre megállapított harmónia, a lehetséges világok legjobbika.

Empirizmus: Locke (tabula rasa, tapasztalat), Berkeley (esse est percipi), Hume (benyomások és ideák, oksági szkepticizmus).

Hume oksági elemzése: az okság nem észlelhető, csak a jelenségek állandó együttjárása és a szokás; indukció problémája.

Kant kopernikuszi fordulata: a megismerés feltételei az elmében vannak (a priori formák: tér, idő, kategóriák); a „noumenon” nem ismerhető meg.

Felvilágosodás: ész, haladás, kritika; Rousseau társadalmi szerződése (általános akarat), Montesquieu hatalommegosztása.

Német felvilágosodás: Lessing, Herder (történetiség, nyelv); a felvilágosodás önmaga kritikája (Kant: „Merj a saját eszedre használni!”).

Fichte: az Én (Ich) posztulálja önmagát és a nem-Ént; a szabadság és a cselekvés filozófiája.

Schelling: az abszolútum mint az alany és tárgy azonossága; a természetfilozófia és a művészet szerepe.

Hegel: dialektika (tézis–antitézis–szintézis), a szellem önmagára jutása a történelemben; a „ésszerű a valóságos” tétel.

Hegel után: baloldali (Feuerbach, Marx) és jobboldali hegelianusok; Feuerbach: Isten az ember kivetítése.

Marx: a filozófia nemcsak értelmezi, hanem megváltoztatja a világot; történelmi materializmus, osztályharc, elidegenedés.

Schopenhauer: a világ mint akarat és képzet; a szenvedés és a vágy körforgása; a művészet és az aszkézis mint menekvés.

Kierkegaard: egzisztencia, szorongás, hit ugrása; a három létmód (esztétikai, etikai, vallási).

Nietzsche: „Isten halott”, az értékek átértékelése, az akarat hatalma, az örök visszatérés, az übermensch.

Pozitivizmus (Comte): a tudás három foka (teológiai, metafizikai, pozitív); a szociológia mint tudomány.

Fenomenológia: Husserl (intencionalitás, epoché, a dolgok magukhoz); Heidegger (lét és idő, Dasein, a lét feledése).

Egzisztencializmus: Sartre (a lét és a semmi, rossz hit, szabadság mint ítélet), Camus (abszurd, Sziszüphosz mítosza).

Analitikus filozófia: Frege (nyelv és jelentés), Russell (leíráselmélet), Wittgenstein (Tractatus: a nyelv határai; később: nyelvi játékok).

Logikai pozitivizmus (Bécsi kör): értelmes állítás csak analitikus vagy empirikusan verifikálható; a metafizika értelmetlen.

Kritikai elmélet: Frankfurter Iskola (Adorno, Horkheimer, Habermas); a felvilágosodás dialektikája, kommunikatív cselekvés.

Posztstrukturalizmus: Foucault (diskurzus, hatalom/tudás, intézmények), Derrida (dekonstrukció, a jelölő játéka).

Nyelvfilozófiai fordulat: a filozófia középpontjában a nyelv és a jelentés áll; Austin (beszédaktusok), Searle.

Kortárs irányzatok: neurofilozófia, mesterséges intelligencia etikája, környezetfilozófia, poszthumanizmus.

Arisztotelész: eudaimonia (boldogság) mint legfőbb jó; az erény mint középút (meszotész) a két szélsőség között; phronészisz (gyakorlati bölcsesség).

Kant kategorikus imperatívusz: „Cselekedj úgy, hogy akaratod maximája egyetemes törvény lehessen!”; a személy mint öncél, soha csak eszköz.

Haszonelvűség (utilitarizmus): Bentham (hedonikus kalkulus), Mill (a legnagyobb boldogság elve, a minőség figyelembevétele).

Erényetika: a jellem és a gyakorlat hangsúlya; MacIntyre (az erények után), a közösség és a hagyomány szerepe.

Metaetika: kognitivizmus vs. nonkognitivizmus; Hume törvénye: a „van”-ból nem következik a „kell” (naturalisztikus hiba).

Morális relativizmus vs. univerzalizmus: a kultúrák erkölcsi különbségei és az egyetemes normák lehetősége.

Alkalmazott etika: bioetika (élet kezdete és vége), környezet-etika (antropocentrizmus vs. ökocentrizmus), üzleti etika.

A felelősség etikája: Hans Jonas (a jövő nemzedékek iránti felelősség), Levinas (a Másik arca mint etikai hívás).

A tudás klasszikus elemzése: igazolt igaz hit (Platón Theaitétosz); Gettier-probléma: igazolt igaz hit nem elegendő a tudáshoz.

A priori vs. a posteriori tudás; analitikus vs. szintetikus ítéletek; Kant szintetikus a priori ítéletei (matematika, természettudomány).

Szkepticizmus: Descartes démonja, Hume indukció-kritikája; a válasz lehetőségei: fallibilizmus, koherencia, fundacionalizmus.

Metafizika: a lét mint létező (ontológia); realizmus vs. antirealizmus; a szubsztancia, az okság és az idő problémái.

Vallásfilozófia: istenérvek (ontológiai, kozmológiai, teleológiai), a rossz problémája (teodicea), hit és ész viszonya.

Aquinói Tamás öt útja: mozgásból, okozatból, szükségszerűségből, tökéletességi fokozatokból, célokságból következtet Isten létére.

Pascal: a fogadás (wager) érve; a hit ésszel nem bizonyítható, de ésszerű választás; a „szív logikája”.

Nietzsche és a valláskritika: a keresztény morál mint a gyengék lázadása; Feuerbach és Marx valláskritikája.

Platón Állam: az igazságosság a három lélekrész és a három társadalmi osztály összhangja; a filozófus-király uralma.

Arisztotelész Politika: az ember zoon politikon; a polisz a legfőbb közösség; a politeia (alkotmányos kormányzás) mint középút.

Társadalmi szerződés: Hobbes (bellum omnium contra omnes, abszolút szuverén), Locke (természeti jogok, a kormányzat visszavonható), Rousseau (általános akarat).

Machiavelli: a hatalom megszerzésének és megtartásának technikája; a „cél szentesíti az eszközt” értelmezése vitatott.

Marx: a társadalom osztályokra tagolódik, a termelési viszonyok határozzák meg a tudatot; az elidegenedés és az osztály nélküli társadalom víziója.

Rawls: az igazságosság mint méltányosság; a tudatlanság fátyla, a különbség elve; Nozick: a jogosultság elmélete, a minimális állam.

Esztétika: a szép és a művészet filozófiája; Kant: a szép ítélete érdek nélküli, egyetemes és szükségszerű; a fenséges.

Esztétikai kategóriák: szép, fenséges, tragikus, komikus; a mimézis (utánzás) és a katarzis (Arisztotelész Poétika).

Kortárs politikai filozófia: Habermas (nyilvánosság, kommunikatív ész), Foucault (hatalom és tudás), feminista és posztkoloniális elméletek.