Érettségi Philosophy key terms

A preszókratikus filozófusok által keresett végső alapelv vagy ősanyag, amelyből minden létező keletkezett és amelyre minden visszavezethető; például Thalésznél a víz, Anaximandrosznál az apeiron.

Anaximandrosz határozatlan, végtelen ősanyaga, amelyből a világ ellentétpárjai kiválnak; minőségileg meghatározatlan, ezért alkalmas arra, hogy minden keletkező dolog forrása legyen.

Hérakleitosznál a világot átfogó, mindent kormányzó értelem vagy törvényszerűség, amelyet az ember értelme felismerhet; később a sztolkusoknál és a keresztény gondolkodásban is központi fogalom.

Parmenidész szerint a lét van, a nemlét nincs, ezért a keletkezés és a változás látszat; szemben Hérakleitosz folyás-tanával ez a vita indítja el a görög metafizikát.

A beszélgetésen alapuló vizsgálódási módszer, amelyben a kérdezés feltárja a beszélgetőtárs tudásának hiányosságait, majd a közös fogalmi tisztázás felé halad; a maieutika, a „bábáskodás” eszköze.

A felismerés, hogy saját tudásunk korlátozott, és ez a bölcsesség kezdete; Szókratész szerint ő azért bölcsebb másoknál, mert legalább tudja, hogy nem tud.

Szókratész intellectualista etikai tétele: az erény fogalmi tudás, a helyes cselekvés a belátás következménye, a rossz cselekvés pedig tudatlanságból fakad.

Az érzékelhető dolgokon túli, örök és változatlan minta, amelynek az egyes dolgok csak tökéletlen másolatai; a legfőbb idea a Jó ideája, a megismerés és a lét csúcsa.

Platón ismeretelméleti képe: a barlangban megkötözött emberek csak árnyakat látnak, a napfényre jutás a filozófiai nevelést és az ideák megismerését jelképezi.

Platón tanítása szerint a tanulás a lélek emlékezése a testbe születés előtt szemlélt ideákra; minden megismerés ennek a veleszületett tudásnak a felidézése.

A legmagasabb rendű megismerési módszer, amely az érzéki tapasztalattól elvonatkoztatva, pusztán fogalmi úton halad az ideák, végső soron a Jó ideája felé.

Arisztotelész tanítása, amely szerint minden érzékelhető dolog anyagból (hülé) és formából (morphé) áll; a forma adja a dolog lényegét, az anyag teszi egyedivé.

Arisztotelész fogalma a dolog belső céljára és megvalósult tökéletességére; a magban rejlő növény, illetve a lélek mint a test formája ennek példája.

Arisztotelész etikai mércéje: az erény a két szélsőség, a túlzás és a hiány között elhelyezkedő helyes magatartás, amelyet a gyakorlati bölcsesség segít megtalálni.

Arisztotelész szerint az emberi élet legfőbb célja: a boldogság, amely nem pillanatnyi élvezet, hanem az erényes, értelmes tevékenységben kiteljesedő élet.

Hellenisztikus filozófiai iskola, amely szerint a világot a logosz, az ész törvénye kormányzolja; a bölcs a sors elfogadásával és a szenvedélyek uralásával éri el a lelki nyugalmat.

Epikurosz iskolája, amely a testi fájdalomtól és a lelki zavartól való mentességet (aponia, ataraxia) tekinti a legfőbb jónak, és a rövid távú élvezet helyett a mérsékelt életet ajánlja.

Filozófiai irányzat, amely szerint minden állítás mellett és ellen egyaránt szólnak érvek, ezért a helyes magatartás az ítélet felfüggesztése, ami lelki nyugalomhoz vezet.

Középkori filozófiai vita arról, hogy az általános fogalmak önálló létezők-e, vagy csak nevek, illetve elmében alkotott fogalmak; a realizmus és a nominalizmus áll szemben benne.

Az univerzália-vita álláspontja, amely szerint az általános fogalmak csak nevek, hangok, nem pedig önállóan létező valóságok; legismertebb képviselője Ockhami Vilmos.

A középkori egyetemek filozófiai módszere, amely az antik (főként arisztotelészi) örökséget a keresztény hittel ötvözi; fő eszköze a kérdésfelvetés, az ellenérvek és a megoldás formális szerkezete.

A keresztény filozófiában az Isten létére adott racionális bizonyítások, például Anzelm fogalmi érve és Aquinói Tamás öt útja, amelyek a világ rendjéből vagy a fogalom tartalmából következtetnek.

Anzelm nyomán megfogalmazott bizonyítás: ha Isten a legnagyobb gondolható létező, akkor léteznie kell, mert a pusztán gondolt létezőnél a valóságban létező nagyobb.

A vallásfilozófia kérdésköre, amely a rossz és a szenvedés létezését próbálja összeegyeztetni egy mindenható és jóságos Isten fogalmával; a kifejezést Leibniz alkotta.

Újkori ismeretelméleti irányzat, amely szerint a biztos tudás végső forrása az ész, nem az érzéki tapasztalat; fő képviselői Descartes, Spinoza és Leibniz.

Ismeretelméleti irányzat, amely szerint minden ismeret az érzéki tapasztalatból származik, és a veleszületett eszmék feltételezése elvetendő; képviselői Locke, Berkeley és Hume.

Descartes alaptétele: „gondolkodom, tehát vagyok”; a módszeres kételkedés során ez az egyetlen olyan állítás, amelyet a kételkedés sem tud megcáfolni.

Descartes eljárása, amely mindent megkérdőjelez, ami egyáltalán kétségbe vonható, hogy így maradandó, biztos alapot találjon a tudás számára.

Locke képe az emberi elméről mint kezdetben üres tábláról, amelyre a tapasztalat írja fel az ismereteket; az empirizmus veleszületett eszméket tagadó álláspontjának szimbóluma.

Álláspont, amely szerint a biztos tudás lehetetlen, mert az érzékek és az ész is tévedhet, illetve mert a külvilág létét nem lehet cáfolhatatlanul bizonyítani.

Kant erkölcsi alaptörvénye, amely feltétel nélkül kötelez: cselekedj úgy, hogy akaratod maximája egyetemes törvényként érvényesülhessen, az emberiséget pedig mindig célként, ne puszta eszközként kezeld.

Kant ismeretelméleti álláspontja: a tapasztalat tárgyait nem a dolgok magukban való természete, hanem az elme a priori formái (tér, idő, kategóriák) alakítják.

Hegel módszere, amely a fogalmak ellentmondásain keresztül halad előre: a tézis és antitézis feszültsége egy magasabb szintézisben oldódik fel, és ez a szellem önmegvalósulásának mozgása.

Állapot, amelyben az ember saját alkotásait, munkáját vagy társadalmi viszonyait tőle független, idegen hatalomként éli meg; központi fogalom Hegelnél és Marxnál.

Marx társadalomelmélete, amely szerint a társadalom fejlődését elsősorban a termelőerők és a termelési viszonyok anyagi viszonyai határozzák meg, nem pedig az eszmék.

A politikai filozófia elmélete, amely szerint a legitim hatalom az emberek önkéntes megegyezéséből ered; a természeti állapotból a polgári társadalomba való átmenetet írja le.

A társadalmi szerződés elméleteiben feltételezett képzetes helyzet, amelyben az emberek még politikai hatalom nélkül élnek; Hobbes-nál háborús, Locke-nál szabadsággal és tulajdonnal jellemzett.

Az a politikai elv, hogy minden hatalom végső forrása a nép, és a kormányzat csak a nép akaratából és annak felelősséggel tartozva gyakorolhatja hatalmát.

Husserl által megalapozott filozófiai irányzat, amely a jelenségeknek a közvetlen tudati adottságukban való leírására törekszik, a természetes beállítódás és az előfeltevések zárójelbe tételével.

1. századi irányzat, amely az egyéni létezés, a szabadság, a döntés és a szorongás kérdéseit állítja középpontba; jelszava Sartre-nál, hogy a létezés megelőzi a lényeget.

A 20. századi filozófia azon változása, amely a tudat és a lét helyett a nyelv elemzését teszi a filozófia fő feladatává; a logikai pozitivizmus és a mindennapi nyelv filozófiája egyaránt ide tartozik.

A bécsi körhöz kötődő irányzat, amely szerint csak az tapasztalatilag ellenőrizhető vagy logikailag igaz állítás értelmes; a metafizikai kijelentéseket értelmetlennek minősíti.

A szövegek és a történeti értelem megértésének elmélete; Gadamer nyomán a megértés nem módszer, hanem az emberi lét alapszerkezete, amely mindig előítéletek és hagyomány közvetítésével történik.

A filozófia azon ága, amely a tapasztalaton túli, legáltalánosabb kérdésekkel foglalkozik: mi a lét, mi a valóság alapszerkezete, létezik-e Isten, szabad-e az akarat.

Metafizikai megkülönböztetés a dolog valódi, változatlan természete és a számunkra megjelenő, érzékelhető formája között; a platóni ideatan és a kanti transzcendentális idealizmus egyaránt épít rá.

Az a képesség, hogy az ember saját döntése alapján, külső kényszer nélkül válasszon cselekvései között; az erkölcsi felelősség feltétele, amelyet a determinizmus vitat.

A filozófia azon területe, amely a történelem menetének értelmét, irányát és törvényszerűségeit vizsgálja; Hegelnél a szellem önmegvalósulása, Marxnál az anyagi termelés fejlődése adja a vezérfonalat.

A filozófia ága, amely a szépség, a művészet és az esztétikai tapasztalat mibenlétét vizsgálja; önálló diszciplínaként a 18. században, Baumgarten nyomán alakult ki.

Arisztotelész Poétikájában a tragédia hatására bekövetkező érzelmi megtisztulás, a szánalom és a félelem levezetése, amely az esztétikai hatás lélektani magyarázata.