Német idealizmus és 19. századi filozófia
Kanttól Nietzchéig
A német idealizmus és a 19. század tétel a megismerés feltételeit, a szellem dialektikáját, a társadalmi elidegenedést és az egzisztencia kérdését kéri számon. Kant kopernikuszi fordulata szerint nem a tárgyak szabják meg a megismerés formáit, hanem az elme a priori formái – tér, idő, kategóriák – teszik lehetővé a tapasztalatot; a magában való dolog, a Ding an sich, megismerhetetlen. Fichte az Én tevékenységéből, Schelling a természet és szellem azonosságából indul ki. Hegel a szellem önmozgását dialektikusan írja le; Marx a hegeli idealizmust materialista társadalomkritikává fordítja, elidegenedés és osztályharc fogalmaival. Schopenhauer az akaratot, Nietzsche a hatalom akarását, a nihilizmus problémáját és az örök visszatérés gondolatát állítja középpontba; Kierkegaard az egzisztenciális választást és a hit ugrását.
Kidolgozott példa
Kantnál a 7+5=12 szintetikus a priori ítélet: nem tapasztalatból általánosítunk, mégis új ismeretet ad. Az érvelés: (1) a tér és idő szemléleti formák; (2) a matematika e formákra épül; (3) ezért szükségszerű, de nem fogalmi azonosság. A vizsgán a szintetikus és az a priori együttesét kell megindokolni, nem elég a címkét beírni.
Csapdák
Kantot Berkeley-féle szubjektív idealistának nevezni; Hegel dialektikáját mechanikus tézis–antitézis–szintézis sémára redukálni; Marxot kizárólag gazdasági gondolkodónak tekinteni.